azt hittem megtettem mindent, mégsem érzem az élet örömeit itt bent, a szívben. mit minden nap fájlalok, tudod csak kérned kell és megkapod. hogy törhesd aztán ezer szilánkra.. nem érzem azt, hogy ugyanazt kapnám vissza, hogy bántaná, hogy nekem rossz vagy hogy az érdekeim megnézné. amikor jó, akkor feletébb jó, mintha a felhők között lennénk, el a zűrzavartól, mindentől távol. és csak én és ő vagyunk ketten. semmi fájdalom, semmi szomorúság, csak boldogság. de amikor nincs boldogság, hanem szomorúság van, akkor mindig úgy tűnik mintha nem érdekelné, hogy én mennyire megbántottnak érzem magam. mintha nem szeretne vidámnak látni, mintha mindegy lenne, hogy én hogy érzek. minden olyan furcsa, hogy ami másnak mennyire fontos és mennyire úgy gondolja, hogy az egy alap dolog, a másik pedig a közelébe se ér ennek. különleges szeretnék lenni a számára nem csak egy ember a több száz közül. ez olyan nagy hatalmas kérés? ez tényleg az? különlegesnek lenni? szeretném, hogyha maradandó lennék, nem csak volt egyszer egy lány és kész. szeretném, hogyha úgy gondolna rám, hogy én vagyok az egyetlen egy számára, és neki soha nem kell más. amit sokszor elmondott az ez. de nem akarok tönkre vágni a kapcsolatomat a féltékenységemmel, vagy bármi olyannal, ami lehet nem helyénvaló.. de nem csak én hibázok. ő is. olyan alapvető dolgokon vérez el, ami lehet neki egy kis apróság, de nekem hatalmas nagy dolog, és szarul esik, hogyha ő nem tud olyanokat, amiket amúgy úgy kellene tudnia mintha vele született volna. néha nem értem, hogy mit miért tesz vagy mit miért nem tesz meg. de a szerelem, hogy tud átfordulni egyik pillanatban a másikban két olyan emberré, mintha ellenfelek lennének? az igazságtalanság az, ami átfordítja? hogy egy ember úgy beszéljen a másikkal a jogtalanság miatt, mintha egy olyan emberrel beszélne, akit utál? és akinek megakarja mutatni, hogy ki a főnök és, hogy megalázóan beszél vele. én nem értem, de lehet nem is akarom. de azt tudom, hogy mennyire nem jó így. szeretem őt, mindennél jobban és akármennyire is fáj néha, nem tudok nélküle élni és nem tudnám bírni nélküle végig vinni mindezt. végeredményben pedig egy nagyon aranyos dolgot művelt tegnap este, ami minden kételyemet fellazította. először tett ilyet. először. és nagyon jól esett . végre érezhettem magam különlegesnek. sőt.... :) akármennyire is rosszul esett a tegnapi minden bánatom elszállt.

uhh, ilyen unalmas filmet, azért jobbra számítottam. sokkal jobbra. de ehhez képest egy csalódás volt a film. felejtős.

Stephanie Plum (Katherine Heigl) teljesen le van égve: már fél éve munkanélküli, és a tartozásai miatt a kocsiját is elvették. Mivel sürgősen pénzre van szüksége, kijátssza az utolsó lapját: meggyőzi hanyag unokatestvérét, hogy adjon neki munkát a vállalatában óvadékbehajtó ügynökként. Stephanie első megbízásával rögtön a környék legnagyobb simlise, az ex-zsaru és gyilkossági gyanúsított Joe Morelli (Jason O'Mara) nyomába szegődik - annak Joe Morelli-nek, aki a gimi idején elcsábította, majd lepattintotta. Nyakon csípni Morellit érzelmi és anyagi értelemben egyaránt kielégítő bosszú lenne, de miközben Stephanie megtanulja a szakma fortélyait Rangertől, vagány és vérprofi kollégájától, arra is rájön, hogy a Morelli elleni vád talán nem is teljesen megalapozott.

Katherine Heigl szerintem egy jó színésznő. nekem a kedvenc színésznőm. a csúf igazság című filmben nagyot alakított és a szingli fejvadászban sem volt semmi bajom vele. ráadásul még csinos is. és szép is. a film amerikai vígjáték, de a vígjátékhoz nagyon gyenge film. kevés poén,sőt túlságosan megfosztották a filmet a poénoktól, de azért pár elhangozott benne, ami nem 100% os volt, de lényegében jobb lett volna, hogyha a filmet feldobják valamivel. számítottam rá, hogy nem lesz valami nagy durranás a film, de ragaszkodtam ahhoz, hogy megnézzem. és így is lett. 1 és fél órát végig ülni egy ilyen szar filmért... hát.. nem az én posztom, de Katherine-ért megtettem.. elég gyenge eresztés volt, de most egy kis pozítivumot is megejtek a filmről. egyáltalán ha tudnék. annyira akarom, hogy egyszerűen nem tudok egyetlen egy pozitív dolgot mondani a filmről. néhol untatott, de a figyelmem azt nem kötötte le. aki gondolja nézze meg, aki meg nem akarja, az ne nézze, hiszen nem veszít semmit sem. a végére pedig valami csattanó befejezést vártam volna, nem egy ilyen happy end-et.

pár napja rágódom már rajta, hogy akármennyire is jó barátnők voltunk, úgy szét széledtünk, hogy az "akármennyire is jó barátnők vagyunk megtaláljuk a módját, hogy mindig együtt legyünk" szlogen valahogy nem ránk vall. mit is mondanék most erről? csak azt, hogy folyamatosan ugranak be a képkockák, melyeken valamilyen esemény megtörtént a múltból és rádöbbenek folyton, hogy nem kéne így éreznem, ahogyan most érzek. nem kellene sajnálnom vagy bánnom ezt az egészet. hiszen annyit csalódtam már az emberekben, vagy konkrétan abban az emberbe, akiről folyton beugrik valami. még a legjobb barátnők korszakunkban is voltak problémák, hiszen ő sose nyilvánította ki azokban a percekben, amelyekben kikellett volna nyíltan állni a másikért... a barátnődért. visszagondolva és rádöbbenve végre tudatosult bennem, hogy mi sose voltunk egy összetartó brigád, ahogy volt lehetőség úgy fordított hátat a másik nekem, vagy a barátnőim között bármelyik embernek. talán kiállni se állt ki mindenki mellettünk, persze volt, aki igen, de volt, aki nem. egy embert tudnék kiemelni ezek emberek közül, akiben a legjobban csalódtam. ő volt az, aki hátat fordított, és ahogyan volt lehetősége úgy hagyott a szarban. és bármelyik pillanatban. mindigis idegesített és mindig elhordtam mindennek. de valahogy sose jutottam el addig, hogy jól beolvassak neki. én olyan megbocsátó, kitartó ember voltam mindig, amit tőle sose kaptam meg. persze. ha akkor tudtam volna így gondolkozni, mint most teszem, és rádöbbentem volna a valódi énjére, akkor teljesen másképp alakult volna minden, talán jobb is lett volna lehet. de mindig volt valaki, akiben lehetett csalódni. hihetetlen, de volt, amikor elhitették veled, hogy mennyire különleges vagy, és amikor volt alkalom úgy lettél leszarva. rádöbbenni, hogy minden, ami közöttünk történt az csak hazugság volt. nem szomorít el, hanem feldühít. feldühít, hogy így történt, de az életben mindig akadnak emberek, akikben hihetsz, vagy csalódsz. talán majd jön egy másik ember, aki majd igaz ember lesz. ha egyáltalán van olyan, akiben egy percig sem tudsz csalódni.

azt hiszem én már kiöregedtem a családi programokból. úgy gondolom, hogy ha egy kis kapcsolódásra van szükségem, akkor nem a családomat fogom összezörrenteni, hanem a barátaimat. hiszen a családot látom minden nap, és igazából nem érezném azt, hogy kikapcsolódás lenne számomra, és mennyire jó mulatság az, amikor a család összejön egy napra akár. nem tudok felszabadult lenni, olyan kényszernek érzem, és mivel nem olyan felhőtlen a viszonyom egyes másokkal így elég nehezen viselem el. nem hiányoznak ezek a családi programok. és nem ő rájuk van szükségem, minthogyha egetrengető dolgot tennének nekem ezzel. pedig a hátam közepére sem kívánom. de amikor muszáj, akkor sajnos muszáj. mindig úgy készülök fel rá, hogy valami nagyon szar dolog fog történni, mert nincs kedvem hozzá. szórakozni se a családdal megyünk el nem? nem értem, hogy miért képesek azt hinni, hogy ezzel csinálnak valami jót. teljesen elvan már cseszve az életem, nem értem, hogy ezzel miért gondolják, hogy jót tesznek, amikor nem. nem tudom néhány szülő hogy képes úgy viselkedni a gyerekével, minthogyha egy játékba csöppentünk volna, és irányítgat össze vissza. és most nem kell az a duma, hogy a szülő az jót akar, mert valamilyen szinten biztos vagyok benne, hogy amikor rosszba sántikál az ember, akkor óv és véd. de azért van ennek is egy határa. pláne, ha egy bizonyos kort már átlép az ember, de hiába lép át, ha az élete nagy része csak abból állt, hogy ami volt is, az hirtelen nem lett. aztán pedig újra kezdhet előről mindent az elejétől kezdve. felépíteni a karrierjét és talán a személyiségét is. én nem vagyok arra büszke, hogy így neveltek, mert aki vagyok az lehet, hogy valamilyen szinten jó, de nem teljesen jó és én tudom a hibáimat, és ha változtatni lehet, akkor azonnal változtatnék, csak már annyira megszoktam mindent, hogy azzá váltam, aki nem is akartam lenni. egy percigse vagyok elégedett magammal, de ki az, aki 100%osan elégedett magával? sajnálom, hogy ez így  alakult, de vádolni nem akarok ezzel senkit, mintsem már megfordult a fejembe, hogy igen ez az ő hibájuk, de az igazság ez, csak nem akarom bevallani. csak ezzel azt érték el, hogy amikor elérem végre azt, hogy elköltözhetek, vagy ténylegesen megvalósul, amit szeretnék, akkor nem igazán fognak látni engem egy percre sem. ennek ez volt az ára. a saját életem szeretném élni és nem irányítgatás általit. amint eltudok menni innen, elfogok menni. visszatérve a családi programra, most nem érezném, hogy szükségem lenne rá a vizsgák közepette. tanulnom kell sokat, arra pedig nagyon nehezen tudom magam rávenni , vagy egyáltalán nem tudom magam rávenni. mindennapomba beletartozik a cs nevű játék és a pretty little lairs sorozat nézése, és sajnos ezeket nem tudom kiiktatni egy percre sem és ez a baj.

Music: Day After Day- Millennium

azt hiszem félek. igen. félek. de mitől? az elmúlt emlékek, amik még a felszín alatt próbálnak újra kitörni. de ez nem lehet indok. ez nem lehet az. azt hiszem azon már rég túl vagyok. de nem vagy csak azt hiszem. amik megtörténtek azokon már nem lehet változtatni. csak feledni, vagy csak úgy tenni. én beleuntam a fájdalomba, szomorúságba. azt mondtam: boldog akarok lenni. és az is vagyok, de nem teljesen. valami hiányzik  . valami, ami fontos. ami egy része még a teljes boldogságnak. a teljes boldogság még nincs meg. lehet ettől félek? amikor végre eljön majd a várva várt pillanat, amikor a boldogság teljessé válik hirtelen 2 szék közül a padlóra esek.? miért érzem így? félek egy újabb csalódástól, fájdalomtól, mintha megakarnám mindet előzni, hogy ne érjen váratlanul. e hiába. hiába futok a rossz érzésektől a félelem az megmarad. az leparkolt a helyére és nem mozdul sehová. ott kísért a hülye gondolataival együtt. az aggodalmával, a kételyekkel, a féltékenységgel és még sorolhatnám. nem tágít, hanem élvezi. élvezi minden percét, hogy most övé a szerep, a teljes figyelem. senki más. miss vagy már félelem  bemutatom a feladás lehetőségét is. örökké nem lehet félelembe élni. nem igaz? akit érdekelsz az úgyis veled marad.  de mégis rossz minden egyes percével. én nem akarok így érezni. nem akarom érezni ezeket az érzéseket. megakarom őket szüntetni. már megpróbáltam elnyomni, sikerült. de nem lehet így élni, mert újra és újra előjön, hiszen végtelenségig nem tudom elnyomva tartani érzéseim. ez nem így működik. van, hogy nem értem magam, hogy mit miért csinálok és miért csinálom azt. amikor tudom, hogy máshogy is meglehetne oldani a helyzetet és mindig utólag döbbenek rá, hogy elég lett volna, csupán egy egyértelmű válasz, vagy valami, ami nem úgy alakítja az érzéseket, hogy mindenkinek rossz legyen. nem lehet mindenki tökéletes és nem alakíthatod úgy a másikat, ahogyan a kedved tartja, mert nem bábuk. nem irányíthatod.. nem teheted. nem tudod megváltoztatni, csak azzá tud válni, amilyen talán te is vagy.